Van néhány olyan ismerősöm aki szereti hangosan, nyilvánosan közzétenni a véleményét a világ dolgairól, politikáról, stb. Ezeket a véleményvezéreket a közösségi oldalakon nem szoktam törölni az ismerőseim közül, de ha már túllépnek egy határt akkor csak követésüket állítom le.

Most épp hibáztam, nem ezt csináltam. Egy ilyen poszt alá kommentben megírtam a véleményem. Higgadtan, kulturáltan, a szavaimat megválogatva, amolyan PC-módon. Nem kellett volna. Az ismerős ezen felbátorodott, és nekem esett privát üzenetben. Érvelt, csak érvelt és érvelt. Egy csomó indokot felhozott, hogy rosszul gondolom, sőt még pszichológiai nyomással is próbálkozott, hogy ő nem ilyennek ismert, nem ezt várta tőlem, nagyon sajnálja hogy ilyen lettem, stb.

Közben - ha harc, hát legyen harc! - nézegettem a posztjai alatti kommenteket. Mindenkit meg akar győzni arról, amiről nem lehet. Nagyon elszántan küzd mindenkivel a vélt igazáért. Egy elszánt, elvakult, gyűlölettel teli ember. Mert hát, aki nem úgy gondolja mint ő, az ellenség. Vitatkozni kell vele, le kell győzni, meg kell győzni arról, hogy rosszul gondolja, és csak& úgy jó, ahogy ő mondja.

Végül feltettem neki egy kérdést: - Ha most azt mondanám, hogy tényleg, igazad van, eddig rosszul láttam a dolgokat, de mostantól máshogy fogom gondolni, elhinnéd? Ezen elgondolkodhatott, mert elég sokára jött a válasz, hogy - Nem. - Akkor meg miért csinálod, ha nem hiszel az eredményben? Miért töltöd ezzel azzal az idődet, hogy másokat meggyőzz, ha nem hiszel benne, hogy sikerrel jársz? - Sokan belátták már, hogy tévedtek. - válaszolta.

Elköszöntem. Követés leállítva.

Nem adja fel, küzd tovább. Sajnálom, hogy ilyen lett, nem ilyennek ismertem.