Kutyafing
Pár napja velünk lakik egy kiskutya. Elvileg házőrző lesz belőle. Valami staffordshire bullterrier fêleség, de elég gyűrött az orra, szóval biztos, hogy van benne más vér is.
Kinti kutya lesz belőle, de mivel még kicsi, és a hely is szokatlan neki, rávett a párom, hogy éjjel hadd aludjon bent. Azzal a feltétellel mentem bele a dologba, hogy az előszobán kívül nem mehet sehova. Nálunk az előszoba félig meddig közlekedő és nappali is. Elég sokat vagyunk ott.
Falun nőttem fel, mindig volt kutyánk, de szigorúan kinti. Zárt légtérben még sosem voltam egy kutyával sem. Eddig. De hát ez valami borzalmas! Nem értem, hogyan képes egy három hónapos, pár kilós kutya olyan büdöset fingani, hogy émelyeg tőle a gyomrom. Ahogy elalszik, rögtön elkezdi, és öt percenként elereszt egyet. Csak nyitott ablaknál lehet kibírni. Tiszta szerencse, hogy nem tél van.
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egyesek (rengetegen) hogyan képesek egy mondjuk másfél vagy kétszobás lakásban együtt élni egy ilyen bűzbombával. Én nem tudnám elviselni. Nekem még ez is sok(k).